2. fejezet

Az éjszaka már nem csak a rossz álmok, de a levél se hagyott békén. Egész éjjel azon forogtam, mire utal? Ki írta? Egyszer tudtam elaludni... akkor is rémálomból keltem. Egy sivár részen álltam teljesen egyedül és feketeség kezdett el körbe venni, míg el nem nyelt.

Ilyeneket álmodok mostanság, pedig semmi horrort nem néztem, se nem olvastam rém sztorikat. Nem találkoztam furcsa alakokkal, de lehet holnap -vagyis ma- fogok találkozni valakivel vagy valakikkel.

A nap kezd felkelni és a fénye kezd beszivárogni a függönyömön át. Felülök az ágyon és sóhajtok egyet.

Lemegyek a konyhába, anyáék éppen reggeliznek.

- Jó reggelt kincsem - mosolyog anya. Testem fáradtan dobom le a mellette lévő székre.

- Nem nézel ki jól - feláll apa és mellém sétál, tenyerét homlokomra helyezi. - Tűzforró vagy - néz anyára.

- Máris hozok gyógyszert. Sae, leakarsz fürdeni most vagy inkább vizes ruha? - pattan fel anya. Hát igen, mindketten orvosok, higgadtan szokták kezelni a betegségeket. Szerencsére nem szoktam beteges lenni, ez is biztos csak azért van, mert keveset pihenek. Vagyis hogy inkább nem tudok aludni, mert kézzel-lábbal mély álomba merülnék.

- Szerintem csak vizes ruha, majd később lezuhanyozok - válaszolok.

- Rendben. Drágám vidd vissza a szobájába - mondja apának anya. Apa egyből felsegít és egészen a szobámig támogat. Gondosan betakar.

- Ma pihensz itthon, aztán meglátjuk holnap, hogy leszel - leül az ágy szélére. - Biztos egyedül érzed magad, hogy keveset vagyunk veled - szomorodik el.

- A fiúk segítenek - fogom meg a kezét.

- Nagyon hálás vagyok nekik - mosolyog apa. - Nagyon jó barátokat találtál.

- Legjobbak! – vigyorgok.

- Felhívjam őket, hogy nem mész ma?

- Nem kell, úgy is fognak hívni, ha nem találnak az osztályteremben - mosolygok.

- Na rendben, megyek megsürgetem édesanyád - feláll és elhagyja a szobát. Egyedül vagyok, de mégis van egy olyan érzésem, mintha mégse, mintha figyelne valaki. Szétnézek, de semmi, csak a napsugarak járják át a szobámat. Mintha egyre frusztráltabb lenne a légkör, mikor anya végre befut mintha újra béke lenne.

- Vedd be a gyógyszert - nyújtja a kis pirulát, másik kezében pedig egy pohár vizet. Felülök, majd 'engedelmeskedem'. Apa behoz egy edényben vizet, benne egy ronggyal. Beleáztatja a vízbe, majd kicsavarja, és a homlokomra rakja, ezzel arra kényszerítve, hogy visszafeküdjek.

- Lassan mennünk kell - szólal meg apa kicsit kényelmetlenül.

- Sajnos igen - sóhajt anya. Megsimogatja az arcom, majd felpattan és kimegy a szobámból.

- Ha bármi baj van, azonnal hívj minket, vagy csipogj - szögezi le apa.

- Úgy lesz - bólintok egy aprót. Apától kapok egy arcra puszit majd ő is távozik. Pár perc múlva azt is hallom, hogy a kocsi elhagyja a garázst. Lehunyom a szemem, hogy legalább annyit pihentessem.

Apró fuvallatot érzek az arcomon, kipattan a szemem és körbepásztázok íriszeimmel. Csak azt látom, hogy az ablakom résnyire nyitva van.

Nem! Egyáltalán nem ijedtem meg, csak kurvára beparáztam! Így már a szemem se merem lecsukni, mi lesz így velem?!

Csak teltek a percek én meg végig a szobát jártam át a szememmel, újra és újra! Hirtelen szólal meg a telefonom, azonnal felveszem, de nem én szólalok meg először.

- Ch, ch ez nem szép - hallom ezt a suttogást, a hideg is végig fut a hátamon, felülök az ágyon, homlokomról leesik a rongy.

- Saejun baj van? Hol vagy?! - kiabál a telefonba Hope.

- Én? I..Itthon - dadogom.

- Mi történt? - aggodalmaskodik.

- Semmi, csak belázasodtam, megint nem tudtam éjjel aludni, tehát biztos csak a kimerültség miatt van.

- Jajj te lány, suli után egyből odamegyünk hozzád! - mondja határozottan.

- Rendben, azt megköszönöm.

- Nem kell! Na pihenj és azért aludni is próbálj - nagylevegőt vesz. - Szia! - mondja.

- Rendben, szia! – kinyomom a készüléket és leteszem magam mellé. - Ki van itt? - félve de muszáj vagyok egy ilyen kérdést feltenni. Azt hittem csak hallucináltam az előbbi suttogást, de...

- Felborítottad a tervünket, azzal hogy itthon maradtál! - már nem suttog a hang, normálisan beszél. Ide-oda kapkodom a fejem, hogy honnan jöhet.

- K..ki vagy és mit akarsz tőlem? - szaporábban veszem a levegőt.

- Saejun - ekkor hirtelen egy alak jelenik meg az ágyam végénél. Először nagyon elmosódott volt, majd teljesen kitisztul és egy embert, egy fiút látok meg. Ijedten húzódom teljesen a falhoz és hatalmas szemekkel nézek.

- Hogy kerültél ide és ki vagy?! - hadarom szapora légzéssel.

- Érted jöttünk - mosolyodik el. A rémületem egyre csak fokozódik a pulzusom már az egekben és a fejem is szétrobban. Minden kezd elhomályosodni s testem elengedi magát, de nem az ágyra esek, hanem karok tartanak meg. Felemelem a fejem, és a fiú szemébe nézek, az utolsó, amit most látok egy rémült szempár...

***

-Hé biztos, hogy ő kell nekünk? Olyan kis nyeszlettnek néz ki...

- Ne a külsőre menj, amúgy szerintem szép.

- Szépnek szép, végül is a teste se kutya, de hogy tudott ő a nagy Hoseok mellett lenni?

- Marha! Szerinted verekedtek a csajjal?! Neked lehet csak ennyi eszed Tae!

Ez a beszélgetés fogad meg a hideg padló, amin fekszem. De hol vagyok egyáltalán és kik beszélgetnek? Lassan kinyitom a szemem, bár félek, hogy mi fogad.

- Te ez fent van! - kiáltja el magát az egyik. Olyan hányingerem van, és szédülök, forog az egész hely, nem tudom beazonosítani a helyet, ha ismerem, se az embereket, ha emberek.

- Elhoztátok? - egy mély hang csatlakozik a másik kettőhöz.

- Rap mon... itt van, de...

- Miért így bántok vele?! - dörmögi hangosan. - Suga, vidd a szobádba és ápold!

- Rendben - mondja gondolom Suga. Még mindig mozdulatlanul fekszem. Egyik kezével térdem alatt fog meg másikkal pedig hátamnál. Nem látom az arcát, már nyitva tartani sem bírom a szemem...